White Leghorn

4 Clicking and the Synchronization of Hatching Time

Ezt a témát a közelmúltban Vince (1969, 1970, és ez a kötet) részletesen áttekintette, aki a fürjembriók szinkronizációjának gondos és részletes vizsgálatával nagyban hozzájárult a jelenség megértéséhez. Kimutatta például, hogy a japán és bobwhite fürj embriók által a természetben keltett kattogó (és egyéb) hangok szelektíven elő tudják mozdítani más embriók fejlődését, amelyekkel érintkezésbe kerülnek, és ezáltal a kelési idő szorosabb szinkronizálását eredményezik, mintha a tojások (embriók) nem érintkeznének egymással. Így természetes körülmények között a több napon keresztül 24 órás időközönként lerakott, nagyszámú tojásból álló fészekaljnak sikerül egy-két órán belül kikelnie. Ez a jelenség nyilvánvaló túlélési értékkel bír, ha az újonnan kikelt madarak a kikelés után nagyon hamar elhagyják a fészket, ahogyan ez a fürjek esetében feltételezhető. A bóbitás fürjek a jelek szerint a kikelés után körülbelül 4-5 órával hagyják el a fészket (Stoddard, 1931), szemben a tőkés récék több mint 16 órájával (Bjärvall, 1967). A szinkronizáció túlélési értékével kapcsolatos egyik lehetséges bonyolító tényező az a nemrégiben közölt tény, hogy a kontrollhoz képest körülbelül 24 órával korábban kelt fürjek és fiókák a gyorsítás következtében enyhe, de jelentős hiányosságokat mutatnak a motoros viselkedésben (Vince & Chinn, 1971). Először körülbelül 1 órával később kezdenek el járni, mint a kontrollok. Ha a fürjfiókák valóban hamar elhagyják a fészket a kikelés után, ahogyan azt a fentiekben feltételeztük, akkor a járásképességben mutatkozó 1 órás különbség azt jelentheti, hogy a gyorsított fióka nagyobb valószínűséggel marad hátra. A túlélési érték szempontjából azonban ez nem biztos, hogy jelentős tényező, mivel a természetben valószínűleg ritkán fordul elő, hogy a fürjtojások kikelése akár 24 órával is előrehalad vagy késik.

A jelen vita szempontjából nagyon érdekes az a mechanizmus, amely ebben a szinkronizációban szerepet játszik. Az már ismert, hogy a tojásoknak érintkezésben kell lenniük egymással ahhoz, hogy a szinkronizáció bekövetkezzen, de az még nem világos, hogy a tojások közötti ingerlést és szinkronizációt elsősorban a hallórendszer vagy a bőr taktilis receptorai közvetítik. Kimutatták (Vince, 1966), hogy akár hangszóróból, akár vibrátorból (a tojással érintkezve) érkező ingerlésnek hasonló szinkronizáló hatása van. A konkrét ingertől függetlenül azonban egyértelmű, hogy a kelési idő szinkronizálása a fürjembriókban valamilyen érzékszervi közvetítésű kommunikációt foglal magában.

A többi kérdés arra vonatkozik, hogy a kattogás pontosan milyen módon hat az embrióra. Szelektíven növeli vagy csökkenti a III. típusú kelési mozgást? Befolyásolja-e az anyagcserét vagy bizonyos hormonok kiválasztását? Szelektíven stimulálja-e az idegrendszer egy bizonyos részét, amely részt vehet a kikelésben? Bár ezekre a kérdésekre jelenleg nincs válasz, az ismert, hogy a japán fürjnél a tüdőlégzés megindulását stimulációval elő lehet mozdítani (Vince et al., 1971; Vince, e kötet).

Azt is tudjuk, hogy a különböző frekvenciájú hangok szelektíven közvetítik a szinkronizáció késleltető vagy gyorsító hatását (Vince, 1970). A kevésbé fejlett embriók által kibocsátott alacsony frekvenciájú (nem kattogó) hangok késleltetik a fejlettebb embriók fejlődését (mielőtt az utóbbiak kattogóvá válnának). Amint azonban a fejlettebb embriók elkezdenek kattogni (magasabb frekvencián), kattogásuk inkább felgyorsítja a kevésbé fejlett embriókat. Magukról a kattogó hangokról elmondható, hogy a magas kattogási frekvenciák (90-400 másodpercenként) késleltetik, míg a másodpercenként 1¼-80 közötti frekvenciák inkább gyorsítják a kelési időt. Úgy tűnik tehát, hogy az itt működő mechanizmusok bizonyos fokú érzékszervi vagy észlelési specifitással rendelkeznek.

Míg a kattintás nem befolyásolja a kikelési időt vagy a kattintás-kikelési intervallumot a bóbitánál, addig a japán fürjnél előrehozhatja a kikelést és a kikelést. A tüdőlégzés és a kelés közötti intervallumot is jelentősen megváltoztatja az előrehaladott vagy késleltetett tojásokkal való érintkezés (Vince & Cheng, 1970).

Nemrégiben Vince, Green és Chin (1970) kimutatták, hogy a házityúkoknál a kelési idő gyorsítható a korábban a fürjnél hatásosnak bizonyult kattintási sebességgel (három kattintás másodpercenként). Azt is megállapították, hogy a kikelési idő ingadozása jelentősen csökkent az ilyen ingerlés hatására.

A Taylor, Kreutziger és Abercrombie (1971) meg nem támasztott állítását, miszerint fordított kapcsolat van a pipálás ideje és a pipálás-kikelési intervallum időtartama között, megpróbáltuk megerősíteni vagy elutasítani, de egy érdekes jelenséget is találtunk, amely tovább erősíti azt az elképzelést, hogy a házityúk embriók között valamiféle kommunikáció zajlik.

Egy 200 tojásból álló, egymással érintkező csoportot korai és késői pipálókra osztottunk (átlag = 19 nap 4 óra, illetve 19 nap 16 óra). A bábozódási időt és a kikelési időt az összes tojás óránkénti, éjjel-nappal történő ellenőrzésével határozták meg. Ezt követően Spearman-féle rangsoros korrelációs együtthatót (Rhos) végeztünk ezeken az adatokon, és szignifikáns fordított kapcsolatot találtunk a tojásrakás ideje és a tojásrakás-kikelés intervalluma között (Rhos = 0,59, p < 0,01). Az átlagos pip-hatch intervallum a korai pip-csoportban 22 óra, a késői pip-csoportban pedig 15 óra volt. A kikelési idő tekintetében is szignifikáns különbség volt (átlag = 20 nap 2 óra a korai, és 20 nap 8 óra a késői pipák esetében, Mann-Whitney teszt, p < .00003, kétfarkú). A kikelés sikere mindkét csoportban hasonló volt. Ezek az eredmények azt sugallják, hogy valami, ami a tyúktojások érintkezéséből adódik, hathat a pipálás és a kelés között, és csökkentheti a kelési idő változékonyságát. Hasonló eredményekről számolt be Lind (1961) a godwit, valamint Fisher (1966) az amerikai tőkés réce és egyes kacsák esetében. Ha ez a következtetés helytálló, akkor az egymással fizikai kapcsolatban tartott tojásoknak kisebb változékonyságot kellene mutatniuk a kelési idő tekintetében, mint az elkülönített tojásoknak.

A közelmúltban ezt úgy teszteltük, hogy fehér leghorn tyúktojások két csoportját helyeztük közös inkubátorba. Az egyik csoportban 30 tojás volt szoros fizikai kapcsolatban egymással, míg a másik csoportban 33 tojást 1-2 hüvelykkel fizikailag elkülönítettünk egymástól. Minden tojást óránként, éjjel-nappal ellenőriztek a kelés és a kikelési idő szempontjából. A tojásokat a keltetés 17 napjának 0 órájában vagy szétválasztották, vagy egymás mellé helyezték. Bár az átlagos kelési idő tekintetében nem volt megbízható különbség a csoportok között, a kelési idő szórása megbízhatóan különbözött. A kontakt csoportban az SD 3,5 óra, míg a szeparált csoportban 6,1 óra volt (p < .05, F-teszt, egyfarkú)*. Ezek az eredmények figyelemre méltóan hasonlítanak McChosen és Thompson (1968b) csirkékkel kapcsolatos eredményeihez, és ha Vince és munkatársai (1970) eredményeivel együtt vesszük őket figyelembe, akkor erősen arra utalnak, hogy a házicsirkeembriók is szinkronizálhatják a kikelésüket a csirkék közötti kommunikáció eredményeként, bár ez a szinkronizáció bizonyára nem olyan szigorúan szabályozott, mint a fürjnél. Továbbá, mivel a fenti kísérletből származó, a különálló tojásokon végzett Spearman-féle rangsorvizsgálat eredményei nem szignifikáns korrelációt (Rhos = .10) mutattak a kelési idő és a kelési intervallum között; míg, amint arról fentebb beszámoltunk, az érintkező tojásokon végzett hasonló vizsgálat szignifikáns korrelációt mutatott, úgy tűnik, hogy a fizikai érintkezésben lévő csirketojások kelési intervallumának hossza megváltoztatható, feltehetően a tojások közötti hangok kommunikációja révén.

A külső ingerlésnek a kelési időre gyakorolt hatásaira vonatkozó összes ilyen eredmény fényében, valamint a pajzsmirigyhormonnak a házityúkban a légzésre, az anyagcserére és a kelési időre gyakorolt ismert hatásai miatt (lásd alább a III. szakasz C. részét), nagyon érdekes lenne meghatározni, hogy mindezek a “szinkronizáló” hatások mind a fürjeknél, mind a szárnyasoknál abból erednek-e, hogy az érzékszervi input (kattogás stb.) a tiroxin termelésének növekedését vagy csökkenését okozza. Például az érzékszervi bemenet serkentheti vagy gátolhatja a pajzsmirigy-stimuláló hormon (TSH) kiválasztását a hipofízisből a hipotalamusz-hipofízis rendszeren keresztül, ami viszont hatással lenne az endogén tiroxinszintre.

Szólj hozzá!